Túl sokat telefonálnak és interneteznek a gyerekek

Sok szülő aggódik, mivel gyermekeik túl sok időt töltenek elektronikus médiában elmerülve, ami rontja a köztük lévő kommunikációt.

A felmérésben több mint 1200 szülőt kérdeztek meg, és megállapították, hogy több mint egyharmaduk aggódik, mert a tévé (38 százalék), számítógépek (37 százalék) és a videojátékok (33 százalék) rontják a szülő és gyermek közti kommunikációt. A szülők több, mint egynegyede  az új típusú médiumok miatt is aggódik, mint például a mobiltelefon (27 százalék), és a közösségi oldalak, mint a Facebook (25 százalék) és a Twitter (19 százalék).

Egy korábbi tanulmány szerint a fiatalok (8-18 évesek) átlagosan 53 órát töltenek egy héten elektronikus média használatával, ami azért is rossz, mert a vizsgálatok szerint minél több időt mobilozott vagy internetezett egy gyerek, annál kevésbé volt elégedett az életével. Akik a legtöbbet használták az elektronikus eszközöket, általánosságban rosszabbul is teljesítettek az iskolában.

"Tudjuk, hogy a gyerekeket manapság rengeteg drog-és alkoholpárti üzenettel bombázzák dalszövegeken, filmeken, videojátékokon keresztül és még közösségi oldalakon is. Ezért fontos a szülők számára, hogy áttörjék a média zaját és hallassák hangjukat" - nyilatkozta Steve Pasierb, a Partnership for a Drug-Free America elnöke.

Ezekről beszélhetünk az elektronikus eszközök használatával, bár ez nem olyan jó, mint a személyes beszélgetés, a szülők e-mailen, mobiltelefonon és sms-ben is elkezdhetik a beszélgetést kelletlen gyermekükkel. Érdemes pár üzenetet olyankor küldeni, amikor a tinédzser nagyobb valószínűséggel jut kábítószerhez és alkoholhoz, például iskola után, hétvégéken és a felügyelet nélküli időszakokban.

Hogy segítse a szülőket, a szervezet elkészítette az "Ideje beszélni" névre keresztelt ingyenes, letölthető útmutatót. Ebben tanácsokat ad az üzenetküldésről és néhány példát is tartalmaz.

"Néhány szülőt még mindig zavar a technológia használata ahhoz, hogy kommunikáljon gyermekeivel, de a mai világban fontos, hogy minden lehetséges módon kapcsolatot tartsanak gyerekeikkel " - mondta Pasierb. ég súlyosbodását és megakadályozza a visszaesést.

Forrás: Medipress

 

 

Házikedvencek gyerekeknek

Szakemberek szerint az állatok jó hatással vannak a gyerekekre, a testileg vagy pszichésen beteg, illetve magányos emberekre. Ennek okát a mai napig kutatják…

- Egy nagyon édes labrador kutyusunk van otthon, Dorkának hívják – meséli a hatéves Lilla. – Nagyon szeretem, sokat játszom vele, és amikor hazajövök az óvodából, egyből nekem ugrik, annyira megörül nekem. Egyszer a virágágyásban kötöttem ki, rajtam Dorka, nyaldosta az arcom, és letörtük anya virágait. Nem mertük elmondani, hogy mi történt. A mi titkunk maradt.

Addig érdekes, amíg „pici és aranyos”

Azt elsősorban a szülőnek kell eldöntenie, hogy tartsanak-e otthon állatot, vagy sem. A gyerekek legtöbbször eleinte ugyan még foglalkoznak velük – amikor „pici és aranyos” –, de később többnyire a szülőkre marad a feladat. Ha mégis arra adjuk a fejünket, hogy a gyerekek mellett háziállatot is tartunk, néhány dolgot nem árt figyelembe venni. Turánszky Edina pszichológus, mediátor szerint át kell gondolni, hogy a szülő elbírja-e még a pluszfeladatokat, amelyek a háziállat érkezésével hárulnak rá.
– Ha úgy érzi, hogy már így is túl van terhelve, akkor a háziállatot is csak nyűgnek fogja tekinteni, különösen akkor, ha annak ellátásában a családtagok nem vesznek részt – mondja a szakember. –
Egyébiránt ismerjük azt a tényt, hogy az állatok milyen jó hatással vannak az emberre.

Milyet válasszunk ?

– A kutya, a macska, a teknős és a rágcsálók a legnépszerűbbek az otthon tartott állatok közül – mondja dr. Bencze Adrienn állatorvos. – Olyan állatot érdemes választani, amely kommunikál a gyerekekkel, mint a kutya és a macska. Az előbbi azért is jó, mert kötődik az emberhez, az utóbbi, mivel nem falkaállat, minket sem tekint falkavezérnek, tehát nem hajtja végre a parancsokat, kevésbé ragaszkodó. A kutyusokat meg lehet tanítani arra, hogy mit szabad, és mit nem, a cica viszont, ha nem figyelünk rá, egyből felugrik mindenhová. Ellenben kevesebbet kell foglalkozni vele, így a gond is kevesebb a macskákkal, de nem is kötődik úgy, ahogy egy kutya.
A pszichológus szerint, ha a háziállat a gyerekkel is kapcsolatba kerül, akkor mindenképpen olyat válasszunk, amelyik nem agresszív, de a gyerek temperamentumát is vegyük figyelembe, és ne válasszunk egy agresszívabb gyerek mellé olyan háziállatot, amelyben kárt tud tenni. Ezenkívül egyes allergiás reakciókat is figyelembe kell venni a háziállat kiválasztásánál.

Emlékeztet a plüssmackóra

– A háziállat feltétlen szeretetet és ragaszkodást mutat az ember iránt. Egy olyan állat, amelynek szőre van, lehet simogatni, össze lehet vele bújni, a biztonság és a törődés érzetét kelti a gyerekben és a felnőttben is. Emlékeztetheti a plüssmackójára, amellyel kicsi korában elaludt, amely a „védelmét” szolgálta – mondja Turánszky Edina. – Ha a gyerek kiveszi a részét a háziállatról való gondoskodásból, akkor megtapasztalhatja azt az érzést, hogy szükség van rá – hiszen például egy hörcsög, egy madár vagy egy díszhal nem tudja a saját almát/akváriumát kitakarítani, és az élelméről sem maga gondoskodik. Ezt a négylábú állatok a simogatás, összebújás örömével hálálják meg, mások azzal, hogy egészségesek, és szép látványt nyújtanak. A gyerekek már óvodáskortól segíthetnek például az alomtakarításban, az etetésben, nagyobb korukban pedig teljesen át is vehetik az állat gondozását. Az egészségügyi beavatkozásokat hagyják meg a szülőknek, illetve az állatorvosnak – javasolja a pszichológus.

Az állat olyan, amilyenre neveljük

– Ha velünk alszik, bejáratos a ház minden zugába, szétrágja a cipőket, az nem az állat hibája, hanem a gazdáé – mondja az állatorvos. – Az pedig nem a gyerek hibája, ha egy idő elteltével már csak a szülő gondozza az ebet, és a gyerek már csak játszik vele. Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy kérjük egyszer-kétszer, aztán ha nem csinálják, megcsináljuk mi. Ez aztán azt vonja maga után, hogy végül minden a szülőre marad.
Bár a kutya nem ágyba való, azzal sincs semmi baj, ha valaki ragaszkodik hozzá – mondja az állatorvos –, de meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket: az állatok kapják meg a megfelelő oltásokat, figyeljünk a bolha- és kullancsirtásra, valamint a féreghajtásra. Így nem kapunk el semmiféle fertőzést, tehát az ágyba is nyugodtan beengedhetjük őket. Az a kutya, amelyiket beengedik a lakásba, teljesen felveszi a család ritmusát, és sokkal inkább családtaggá válik – véli a szakember.

Egy állat elvesztése egy hozzátartozó elvesztését jelenti

– Az állat halála veszteség. Hasonlóképpen érintheti a gyereket, mintha egy hozzátartozóját veszítette volna el – mondja Turánszky Edina. – A fájdalom intenzitása függ attól, hogy milyen erős volt a szeretet és a kötődés a háziállat és a gyerek között. A háziállat elpusztulását nem célszerű a gyerek elől eltitkolni, hiszen az elpusztult állatot gyakran ő találja meg. Mindenképpen hagyjuk, hogy a gyerek kiélje fájdalmát az elvesztett kedvenccel kapcsolatban. Nem feltétlenül célszerű azonnal egy másikat venni, mivel a kötődés az előző állat felé állt fenn, az új az első egy-két hétben, hónapban nem tudja azt pótolni, nem fog tudni az elvárásoknak megfelelni, hiszen ő egy másik lény, nem azonos az elveszítettel. Ez csalódást okozhat a gyereknek, elveszítheti érdeklődését az új háziállat iránt. Hasonló ehhez az, ha a háziállat elveszik.

Autista gyerekek és a kutya

Az autizmus a szociális kapcsolatteremtés, a kommunikáció és a szimbolikus gondolkodás fogyatékossága. Az autisták kb. 95%-a önálló életvezetésre alkalmatlan, és 75%-a értelmi fogyatékos. Sajnálatos módon a statisztikák arról tanúskodnak, hogy az autista gyerekek száma az utóbbi fél évszázadban elképesztő mértékben megnövekedett. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a gyógyítással, terápiával foglalkozó szakemberek ezen a területen nagyon intenzíven próbálják bevonni az állatokat. Ezeket a tudomány mai állása szerint semmilyen más módon nem lehet olyan hatékonyan és könnyen elérni, mint – a legtöbb esetben – kutya segítségével.


A csoport hosszú távon, összesen tíz alkalommal megfigyelte, regisztrálta és kiértékelte az autista gyerekeknek a kutyához, az emberhez és a tárgyakhoz való viszonyát, azon szempontok szerint, hogy a gyerek hány alkalommal, milyen hosszú ideig és milyen intenzitással lép kapcsolatba a három objektum valamelyikével. Mind a három szempontból a kutya került a legelső helyre. Érdekes megállapítás, hogy szinte kivétel nélkül, még olyan gyerekek esetében is, akik a megfigyelés előtt határozott félelmet mutattak a kutya iránt, a harmadik találkozás hozta a legnagyobb eredményt.

Forrás: www.nlcafe.hu

Anyósok és apósok

Párkapcsolatunk alakulásának történetében fontos állomás, amikor választottunkat bemutatjuk eredeti családunknak, illetve lényeges baráti kapcsolatainknak. Lelkünkben ugyanis mélyen élő vágy, hogy azok, akik igazán fontosak nekünk, egymást is elfogadják, értékeljék, szeressék. Szüleink ebből a szempontból a családba fogadás kapuőreiként jelennek meg.

Híd a múlt és jelen között

Néhány évtizeddel ezelőtt még az, hogy a szülők döntenek gyermekeik jövendőbelijéről, formálisan is megkérdőjelezhetetlennek számított. Ők azok, akik egyfajta érzelmi, lélektani hidat képeznek a múltunk és a jelenünk között, ezáltal az ősök és az utódok között. Ha partnerünk elnyeri szüleink, illetve más fontos kapcsolataink szimpátiáját, azt az érzést erősíti bennünk, hogy jól választottunk, hogy vannak segítői, támogatói a kapcsolatunknak. Egy pár esetében azonban mindkét fél kapcsolati rendszerének el kell fogadnia az új kapcsolatot, be kell fogadnia az új jövevényt ahhoz, hogy a védettség és támogatottság érzése kialakulhasson.

Ha ez minden esetben így történne, ha szüleink tiszteletben tudnák tartani párválasztási döntéseinket, ha nemcsak elviselnék, hanem érzelmileg támogatnák is azokat, sok keserűségtől és csalódástól mentesülne a világ.

Ha szüleink minden esetben fel tudnák dolgozni elengedésünk fájdalmát, ami felnövekedésünk, magunkra találásunk elkerülhetetlen velejárója, és ha párválasztásunk időszakára mi is túljutnánk a szüleinkről történő leválás krízisén – sem a nekik való megfelelés, sem pedig a dacos „csak azért is” mozgatna minket párválasztásaink vonatkozásában –, akkor sok esetben más lehetne az életünk. Nem születne meg sem ez a cikk, sem az a rengeteg vicc, ami legtöbbször az anyósokat állítja görbe tükör elé.

Van alapja az anyósviccnek?

E vicceken keresztül a közgondolkodás, némi ironikus túlzással ugyan, de mégiscsak sztereotipizálja ezt a jelenséget. Miközben kifigurázza, egyszersmind elismeri gyakoriságát, általánosságát, és ezzel tulajdonképpen legitimálja is azt.  Így aztán, nem kell rosszul éreznie magát egy anyának vagy apának se, ha a féltés és „jóakarat” égisze alatt, nem képes felnőni saját felelősségéhez – ahhoz, hogy érzelmileg elfogadja és segítse gyermeke felnőtté válását, önmagára találását, autonómiájának, önállóságának kialakulását.

Mert mondjuk nem képes változtatni eddigi szerepén, beidegződésein, és fél a kontroll átengedésétől. Mert felnőtt gyerekét is csak önmaga vonatkozásában képes érzékelni, és azt látja, hogy az épp elhagyni készül őt. Őt, aki mindenét feláldozta érte, és annyira szereti. És nem kell szégyellnie magát, ha elfelejti és megsérti az élet mély igazságát, melyet Kahil Gibran így fogalmazott meg:

„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. S bár véletek vannak, nem birtokaitok.”

Egy másik helyen így ír erről: „Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.” Vajon hova röppen az a nyílvessző, amelyikről a nyíl meg van győződve, hogy az önmaga része, elengedhetetlen tartozéka?  

Mérgező szülők

Terapeutaként azt tapasztalom, hogy nagyon sok kliensem történetében jelenik meg mérgező mozzanatként, hogy általában az ellenkező nemű szülő olyan erősen köti érzelmileg és fizikailag is a felnövekvő gyermekét, hogy az gyakran csak egy házasságba menekülve tud kikerülni a fojtogató kontroll alól. Ez inkább lány-apa viszonylatában gyakoribb.

Az anyák sokkal inkább érzelmi eszközökkel manipulálnak. Gyakran mély bűntudatot keltenek, vagy érzelmeik, indulataik – fiaik számára ijesztő – erejével operálnak öntudatlanul is. Mindezek mellett vannak olyan párkapcsolati felállások is, ahol a szülőket lényegében ez a szerepük tartja egyben. Kapcsolatuk párként, férfiként, nőként az idők folyamán kiüresedett, s a család stabilitását szülői szerepük biztosítja. Ebben a helyzetben a felnövekvő gyerekek kirepülése, párválasztása látensen a család felbomlásának veszélyével terhelt. Mivel a gyerekek lelkük legmélyén lojálisak szüleikkel, öntudatlanul is megteszik nekik azt a szívességet, hogy viselkedésükkel, döntéseikkel, párkapcsolati nehézségeikkel kvázi szülői szerepben tartják őket. Ezen önkéntes belső „vállalásaink” lelkünk gyermeki részében olyan mélyen gyökerezhetnek, hogy gyakran akkor is működnek, mikor már semmi valóságalapjuk nincs – mert például időközben elváltak vagy meghaltak a szülők.

Azt gondolom, annak a szociológiai ténynek, hogy a mai fiatalok családalapítása egyre későbbi életkorra tolódik, illetve ennek megfelelően egyre több nő és férfi él szingliként, sok egyéb tényező mellett az is oka, hogy a szülők egyre nehezebben adják fel szülői pozíciójukat, szerepüket. Nyílt vagy rejtett formában gyakran a szülői funkciók tovább élnek – rendszeres anyagi támogatások, munka a családi vállalkozásban, kényeztető gondoskodások, érzelmi vagy anyagi függőség megteremtésének formájában.  

Ártalmas függő viszonyok 

A túl szoros szülő-gyerek kapcsolat akadályozza az utódok párkapcsolati életét. És ennek persze igaz az ellentéte is: a gyerek számára elérhetetlen szülő kapcsolati mintázata is ugyanúgy akadálya lehet későbbi párkapcsolatának. Merthogy mindkét helyzet lélektani függőséget teremt.

Első esetben, ha a szülővel túl szoros közelség erőszakos, kontrolálló, akkor a párválasztásban a szülői elvárások ellenpontként hatnak. A választott fél gyakran megbotránkoztató, elfogadhatatlan lesz a szülők szemében, a partner a lázadás, az önállóság deklarálásának szimbóluma lesz. Ha a szülők a gyerek igényeinek túlzott kiszolgálása, saját életük feláldozása révén kerülnek túl szoros viszonyba gyermekeikkel, akkor gyakran a nekik való megfelelés, a feléjük érzett tartozásérzés válik a párválasztás öntudatlanul leghangsúlyosabb szempontjává.

Abban az esetben, amikor a szülő szeretete valamilyen okból elérhetetlen gyermeke számára, a gyerekből kiindulva, túl szoros, azaz függő kapcsolat alakulhat ki az elérhetetlen szülő irányába. Ez akkor is feltételezhető, ha a felszínen egyáltalán nincsenek kapcsolatban. Az ilyen módon sérült gyerek rejtett vagy nyílt formában, néha egy életen át küzd a szülők meg nem kapott elismeréséért, elfogadásáért, szeretetéért. Előfordulhat, hogy párkapcsolata is csak egy eszköz, egy mód ezen törekvésének valóra váltásához.  

Anyós-após konfliktusok 

Párunk szüleit anyósnak és apósnak szoktuk nevezni. Teljes képtelenség lenne összeírni, hogy a velük való kapcsolat mennyi mindentől tud sérülni, és megannyi különböző mindennapi történet szól is arról, hogy sérül, hogyan romlik meg ez a kapcsolat. A sokféle történés mögött lélektani értelemben mégis talán tipizálhatók az okok. Ebből az irányból szemügyre véve, hogy mitől válhat egy anyós, após, meny és vej viszony terheltté, az alábbiak kívánkoznak előre.
Ha férj/feleségként bevonódunk, és bizonyos helyzetekben kiállunk párunk oldalán, mert azt érzékeljük, hogy szülei nem engedik társunkat „felnőni”, felnőtt szerepeiben nem ismerik el. Nem tisztelik döntéseit, nem segítik önállóságát, érvényesülését – akár erőszakos, indulati ráhatásokkal, akár érzelmi zsarolásokkal, játszmákon keresztül akadályozzák őt ebben.

A szülők viselkedésének lehetséges indítékai:
→ félelem az eddigi szülői szerepben megélhető fontosság, szükségesség érzés, az érzelmi és/vagy fizikai közelség elvesztésétől,
→ félelem a biztonságot jelentő kontroll elvesztésétől, a változástól,
→ félelem az egyedülléttől, a magányosságtól,   
→ félelem a családi kapcsolatok szétesésétől,
→ sérült, kevéssé differenciált személyiség, szimbiotikus összemosódása saját gyerekével,
→ féltékenység, rivalizálás… stb.
Ha párunkat – lelki függősége miatt –lojálisabbnak érezzük saját szüleivel, mint velünk. Ilyenkor azt érzékeljük, hogy szülei felé – anyósunk, apósunk irányában – átjárhatóak a kapcsolatunk határai, sérül kapcsolatunk intimitása, „ők szólnak párunk szájából”. Ez hosszú távon általában elviselhetetlen terhet jelent egy párkapcsolat számára.

Párunk viselkedésének lehetséges indítékai:
→ túlzott felelősségvállalás szülei érzelmi, hangulati vagy fizikai állapotai iránt,
→ szülei érzelmi frusztrálódásának alacsony tűrésfoka – krónikus konfliktuskerülés,
→ a hála, a tartozás érzésének elvétett iránya (megjegyzés: Az életünket soha nem tudjuk meghálálni a szüleinknek, nem is feléjük van ezzel dolgunk, hanem annak továbbadásában, csak utódaink felé tudjuk ezt „visszaadni”),
→ szülei felé, lelkében érzelmileg elutasított, szeretethiányos gyerek, aki elismerésükért, szeretetükért küzd,
→ félelem valamelyik szülő érzéseitől, indulataitól – mint ahogyan azt gyerekként megélte,
→ félelem az eredeti családi kapcsolatok szétesésétől,
→ kevéssé differenciált személyiség, szimbiotikus és/vagy „partneri” kötődés – valamelyik szülő „partnerként”, „bizalmasként” használva bevonta maga mellett felnövekedése során.
A szülők valós vagy vélt aggodalma gyermekük testi és/vagy lelki egészségéért, a partner személyének nyílt vagy rejtett elutasítása

→ Egyfajta bizalmatlanság éreztetése a partner felé, annak a kifejezése, hogy kapcsolatuk veszélyes gyermekük jövőjére nézve.

→ A partner leértékelése, annak a kifejezése, hogy gyermekük jobbat érdemelne – burkoltan ezzel azt is üzenik, hogy – legalább olyat, mint ők. Mert ők jobban szeretnek, s ezzel méltóbbak gyerekük szeretetére is. A partner riválisként tűnik fel a szemükben.

→ Eltérő, látszólag összeférhetetlen értékek, elvek a partner és a szülők között – elhatárolódást szül, melyet fenntartanak az önigazolás, az önvédelem mechanizmusai is, miközben gyakran a rivalitás, a féltékenység mozgatja.

→ Valós veszélyeztetés áll fenn, jogos szülői féltés – általában nyílt konfrontáció.

A felsorolt tényezők, rejtett motivációk nyilván csak egy szűk keresztmetszetét adják a valóságos indítékok sokszínűségének, az azonban talán látható a felsoroltakból, hogy vannak közöttük, melyek alapvetően a szülőkből, az ő fel nem növekedésükből fakadnak, és vannak, amelyek a gyerekeik éretlenségének, függőségének következményei. Bármelyik is áll fenn, idővel egyre hangsúlyosabb nehézséget okoz a párkapcsolatban.

Forrás: csaladilap.hu

Kompromisszum avagy elfogadás

Egyetlen kapcsolat sem tökéletes. De mégis, kivel fog működni? És hogyan birkózzunk meg azokkal a dolgokkal, amiket nem szeretünk a másikban?
Az, hogy egyszer csak eljön az a valaki, aki minden szempontból ideális társ a számunkra, tündérmese. Mindannyian emberből vagyunk, hibákkal, furcsaságokkal, és természetesen azzal az egyedülálló személyiséggel, ami csak ránk jellemző. És ahogy te sem vagy tökéletes, ezt nyilván nem várhatod el egyetlen más embertől sem.

Akkor ki a nagy Ő?

Nos, ez életkoronként, emberenként változik, de mindenki számára megvannak azok az elvárások, amiktől valaki tökéletes társ lesz számára. Szerinte. Aztán egyszer csak jön egy másik valaki, aki elvarázsolja a gyönyörű szemeivel, a rajzaival, vagy épp a stílusával, és valahogy hirtelen feledésbe merül az a sok egyéb elképzelés, amit a tökéletes társról kialakítottunk. Igen, néhány dologban egyezik a megálmodott partnerrel, és ezeket annyira imádjuk benne, hogy az összes többi dologgal, ami esetleg messze van az elképzeléseinktől, nem is foglalkozunk.

Mindenkinek vannak hibái. Ráadásul mindenki rendelkezik olyan tulajdonságokkal is, amik az egyik ember szemében hibának tűnnek, egy másiknak viszont semmi problémát nem okoz, vagy egyenesen imádja. Egy kissé karcos stílusú férfiember az egyik nőnek bunkó, a másiknak velejéig szexi. Egy szeleburdi, cserfes nő az egyik férfi számára idegesítő és felületes, a másiknak imádnivaló.
A tulajdonságukat nem lehet, és nem is szabad önmagukban értékelni. Az a fontos, hogy amilyen a másik, az belőled mit vált ki. Ha valamiben különbözik attól, amire vágytál, vajon az egyszerűen csak különbség, vagy egy olyan rossz szokás, tulajdonság, amivel képtelen vagy együtt élni? A kulcs a harmónia: ha képes vagy mindenestől, a jó és kevésbé jó tulajdonságaival együtt is elfogadni, továbbá szeretni a másikat, akkor ő megfelelő társ számodra feltéve, hogy a jó párkapcsolathoz szükséges egyéb alapvető dolgok is rendben vannak.

Kompromisszum: jó, vagy rossz?

Attól függ, mit nevezünk ennek. Van, aki számára a kompromisszum annyit tesz: nem pont így szeretném, nem teljesen ezt akartam, de a többi jó dologért cserébe elfogadom. Van, aki viszont az elvei és a céljai feladásaként éli meg a kompromisszumot, ami örök elégedetlenséget fog okozni nála és a kapcsolatukban is. Az olyan fontos dolgokban, ami az alapvető értékrendünkből táplálkozik,nem biztos, hogy szabad kompromisszumot kötni.

Ha elfogadhatatlannak tartjuk a hűtlenséget, ne gondoljuk, hogy majd a mi kedvünkért másmilyen lesz, mint az eddigi kapcsolataiban. Ha számunkra a jó beszélgetések a legfontosabbak, hiába van elképesztően szexi hátsója a drágának, boldogtalanok leszünk mellette, ha mindent harapófogóval kell kihúzni belőle, és inkább a tévé előtt ül egész este. Ám attól még, hogy álmainkban egy kétméteres, hosszú hajú félistent kívántunk magunknak, és egy kissé kopaszodó, alacsonyabb termetű férfiban találtuk meg mindazokat a tulajdonságokat, amik bennünket boldoggá tesznek, nem dől össze a világ. Az ilyesfajta kompromisszum nem csak rendben van, hanem szinte szükséges is ahhoz, hogy a valódi értékeket találjuk meg másokban és az életünk egyéb területein is.

Elfogadás és rögzült elképzelések

Az embereknek rengeteg rögzült elképzelésük van, még akkor is, ha nem is tudnak róluk. Valahol mélyen odabent dédelgetünk normális és teljesen normálatlan gondolatokat, elvárásokat arról, milyen kell, hogy legyen a világ. Saját magunkkal szemben, másokkal szemben, az ideális élettel szemben annyi fura elképzelésünk van, hogy ezek néha meggátolnak abban, hogy lássuk és értékeljük azt, amink van és amink lehet.

Az elfogadás hatalmas erő, és varázslatos eszköz. Abban a pillanatban, amikor abbahagyjuk, hogy mindent ahhoz mérünk, amilyen szerintünk kéne, hogy legyen, egy másik világ nyílik ki előttünk. Ez egy párkapcsolatban az egyik legmeghatározóbb dolog: ne akarjuk állandóan valami rögzült elképzeléshez igazítani a másikat. Ő önmaga. Egy önálló, különleges, egyedi és megismételhetetlen személyiség, aki biztos, hogy rengeteg számodra kívánatos tulajdonsággal rendelkezik, hiszen szereted. Sokszor nem is a másikat kell elfogadni – figyelj, ez fontos -, hanem azt a tényt, hogy pont őt szeretjük. Ez inkább egy önmagunkkal megvívott harc, hiszen nem pont ilyet akartunk, nem számoltunk a nehézségekkel, a hibákkal, és most mégis itt van. Akkor most feladjuk az elveinket? Nem. Nem szabad méricskélni és hasonlítani. Önmagában, egészként kell elfogadni a másikat mindenféle bírálat és ítélkezés nélkül.

Abban a pillanatban, hogy ez sikerült mindkettőtök számára, közel tökéletes lehet a kapcsolatotok. Persze, az elején ez könnyű, hiszen kevés olyan dolog van, amit máshogy szeretnénk. De ahogy egyre szorosabb a kapcsolat, vagy egyre hosszabb időt töltötök együtt, ez bizony feladattá válik. És csak egy egyszerű nézőpontváltásról van szó: szeretem így, ahogy van. Mindenestől. Azért, amit kapok tőle, azért, amit adhatok neki, azért, ami együtt vár még ránk az életben, és nem azért, ahogy a fogát mossa, vagy ahogy felveszi a telefont. Az elfogadás nem kényszer. Valódi szeretet.

Forrás: www.nana.hu