Nagyobb a túlélési esélye a részeg áldozatnak

A University of Illinois tanulmánya szerint minél részegebb valaki, annál esélyesebb, hogy túlél egy súlyos balesetet. A részegeket semmi nem védi a balesetektől, ugyanolyan sérüléseket szenvednek, mint a józan emberek, de a vérükben lévő alkohol enyhíthet egyes következményeket.     Lee Friedman professzor szerint a magasabb alkoholszint védi az áldozatokat a traumától, így nőnek túlélési esélyeik, ráadásul minél részegebb az áldozat, annál jobbak az esélyei. Friedman összesen 190 612, kórházban ápolt személy adatait nézte át, valamennyi betegen végeztek alkoholtesztet, így a sérülés adatai mellett ez az információ is a kutató rendelkezésére állt. Friedman alcsoportokra osztotta az eseteket a sebesülés mértéke és jellege alapján. Azokban az esetekben, amikor a betegben magas volt az alkoholszint, ötven százalékkal csökkent a halálozás. Ez azonban nem minden sérülésre igaz, leginkább a lőfegyverrel vagy késsel történt sebesüléseknél jött elő az alkohol jótékony hatása. Általános hiedelem, hogy autóbaleseteknél a részegek kevésbé súlyosan sérülnek meg, valószínűleg azért, mert izmaik ellazultabbak a baleset pillanatában. Friedman megfigyelései azonban nem igazolják ezt, annyit azonban bizonyítottnak lát, hogy ha ugyanolyan sérülést szenved el egy részeg és egy józan, akkor a részegnek nagyobbak a túlélési esélyei. A professzor szerint ugyanis nem a sérülés maga okozza a halált, hanem az emiatt fellépő fiziológiai reakció, mint a gyulladás vagy túlzott vérveszteség. Amikor pedig az emberi test túlélő módba kapcsol, az alkohol segíthet. Friedman erre épülő következő tanulmánya a véralkohol szintjének és komplikációk közötti összefüggésekre keresi a választ. A professzor azt is jelzi, hogy mostani tanulmányának következtetései nem állják meg a helyüket, ha az alkoholos befolyásoltság alatt lévő áldozatok el sem jutottak a kórházig, mert még előtte meghaltak.

(Forrás: Index)

Vége a világnak - vagy mégsem

Az internetes rémhírek - és a vicces időjárás előrejelző piktogramok - szerint két nap múlva vége a világnak. Ám a NASA kutatói szerint semmilyen bolygó nem fog összeütközni a Földdel, és semmiféle napkitörés nem fogja porrá égetni bolygónkat.

Honnan ered a 2012-es világvége prófécia?

A legenda szerint a sumérok felfedeztek egy Nibiru nevű, szökevénybolygót, amely szerintük egyenesen a Föld felé tart. A becsapódás időpontját a sumér jósok hívei eredetileg 2003 májusára jósolták, de amikor nem történt semmi, a katasztrófa bekövetkeztének dátumát rezzenéstelenül áttolták 2012 decemberére, és a maja naptár egy ciklusának végéhez kötötték. Ez épp egybeesik a téli napfordulóval, így kapták meg 2012 december 21-ét.

 

Világvége a 2012 című filmben

A maja naptár valóban véget ér 2012-vel?
Ahogyan a mi naptárjaink sem szűnnek meg létezni attól, hogy december 31-én letépjük róla az utolsó hónap képét, úgy a maják naptárja is csupán egy hosszabb időszak végéhez ér 2012 december 21-én - amit egy újabb időszak követ.

Létezik-e a Nibiru nevű “barna törpe” és valóban a Föld felé halad - egyenes ütköző pályán?
Nibiru és a hozzá hasonló “ötletbolygók” mind internetes beugratások. Ha a Nibiru valóban létezne, és a Föld felé haladna, a csillagászok már évtizedek óta követnék mozgását, és mára szabad szemmel is látnunk kellene.



Valós veszélyt jelentenek-e a 2012-es napkitörések, napviharok?
A naptevékenység ciklusos, 11 évenként éri el aktivitási csúcsát, majd újra lankadni kezd. A naptevékenység csúcsidőszakai környékén a Nap kitörései valóban okozhatnak műhold-kommunikációs zavarokat, de 2012-re nem jeleztek előre különösebben erős napvihar ciklust. A következő szoláris maximum 2012 és 2014 közé várható, ám az előrejelzések szerint ezt sem kíséri majd kiugróan erős naptevékenység. Legalábbis nem erősebb, mint amelyeket az emberiség már a háta mögött tudhat.
Úgy néz ki, nem érdemes előre befalni a karácsonyi bejgliket.
De ha előre szeretnénk tudni, mikor közelít Földünkhöz egy-egy becsapódásra esélyes tárgy, itt mindig képbe kerülhetünk:


Forrás: nasa.gov
Kép: nasa, killerasteroids.org, imdb

Miért tabu a halál?

A halálról, az elmúlásról nem szívesen beszélünk. Mi, felnőttek azonban az idővel meg tudunk birkózni a tényekkel, elfogadjuk a megváltoztathatatlant. Sokan nem tudják azonban, hogy a gyermekeknek miként beszéljenek a halálról.

A témával kapcsolatban Szigeti Mónika pszichológust kérdeztük.

- Az elmúlásra nem gondolunk, mert minden olyan dolog ijesztő az emberek számára, ami nem ismerős. Akik hisznek a halál utáni életben, a túlvilágban, a reinkarnációban, azok számára könnyebben feldolgozhatóak a saját, vagy szeretteik halálával kapcsolatos gondolatok, de akinek semmilyen kapaszkodója, semmilyen információja nincs - mivel nem is lehet -, inkább nem is gondol rá. S ha a felnőttekben egy hatalmas bizonytalanság-érzés alakul ki, hogyan is tudnának a gyerekeknek megnyugtató válaszokat adni? 

- Félünk az igazságot megmondani a kicsiknek? Vagy a rossz érzéstől, élményektől féltjük?

- Mindkettő igaz: félünk beszélni róla, mert mi magunk is félünk, illetve azt gondoljuk, hogy megvédjük a gyerekeinket valami félelmetestől, ha nem beszélünk a témáról. A gyerekek 4-5 éves korig nem is nagyon tudják, hogy mi az a halál. Ha mondjuk rátaposnak egy hangyára, gilisztára, és végignézik, ahogy meghal, egy teljesen normális, életkori dolgot csinálnak, mivel kíváncsiak, mi van belül, hát megnézik. De azt gondolják, hogy utána a hangyának, gilisztának semmi baja nem lesz. Amikor először szembesülnek azzal, hogy nem élednek fel, kétségbeesnek, ez az az időszak, amikor a gyerekek először elkezdenek félni a haláltól.

- Ha érdeklődik, hogy hol van a nagypapa (vagy szerencsésebb esetben a cica,kutya), aki meghalt, akkor mit mondjuk, hogy hova ment?

- A gyereknek minden helyzetben igazat kell mondani, mert a nonverbális kommunikációkból észreveszi úgyis, ha eltitkolunk előle valamit, és akkor még jobban összezavarodik. Ráadásul nem érti, hogy a szülő miért szomorú maga is, esetleg azt fogja hinni, hogy ő csinált valamit rosszul, és bűntudata lesz miatta. A „hova ment” kérdésre mindenki saját hite szerint tud válaszolni, de azt mindenképpen el kell magyarázni a gyereknek, hogy ez azt jelenti, hogy többet nem fog az elvesztett személlyel találkozni.

- Hogy mondjuk el neki azt, hogy az élet véges úgy, hogy ő is megértse, elfogadja?

- Életkoronként változó, hogy miképp lehet a gyerekeknek beszélni a halálról. 4-5 éves kor előtt azt a momentumot kell kiragadni - a halál fogalmának tisztázása nélkül -, hogy soha többet nem tud találkozni az elveszített személlyel, később, amikor a gyerek már megérti a halál mibenlétét, akkor el lehet mondani neki, hogy mi is szomorúak vagyunk, és ő is lehet nyugodtan szomorú. Bármilyen kérdése van, arra őszintén válaszoljunk, ez egyébként minden életkorban igaz. Ha nem ijedünk meg a gyerek kérdéseitől, akkor meg fogja tőlünk kérdezni, ami érdekli, arra az ő nyelvén válaszolni kell neki.

- Elvigyük a szeretett ember temetésére, vagy inkább a szertartás után vigyük ki a temetőbe?

- Életkor-függő ez a kérdés is, de emellett attól is függ milyen szoros volt a kapcsolata a gyereknek az elvesztett emberrel. A temetés a felnőtteknek - bár nem könnyű -, de mégis megkönnyíti a gyászfolyamat megindulását, lehetővé teszi, hogy a megváltoztathatatlanság elfogadható legyen lassan. A szertartások fontosak az életünkben, a gyerekek életében is. De nem érdemes magunkkal vinni egy távoli rokon temetésére, még akár egy kamaszt sem, viszont a nagypapa temetésére, akivel szoros kapcsolata volt, akár egy kisebb gyereket is elvihetünk. Azonban fontos, hogy a szülő mindig a gyerek mellett legyen, és bátran kérdezhessen tőle, illetve az is fontos, hogy a saját gyásza nem ijessze meg a gyereket. Ha azt gondolja, hogy nagyon meg fogja viselni őt magát is a temetés, akkor célszerűbb a temetés után kimenni a gyerekkel, de a búcsúzás mindenképpen fontos.

- Hallottam olyat, hogy jó ötlet ilyenkor adni a gyereknek egy tárgyat, ami az elhunyt rokonhoz tartozott, ami továbbra is összeköti a gyereket vele. Ez igaz?

- Kezdetben jó ötlet lehet, mert átmeneti tárgyként segítheti a gyereket a veszteség feldolgozásában, de ahogy halad a gyászfolyamat a maga természetes útján, el kell távolodni egy kicsit az elhunyttól, akkor már meg kell válni a tárgytól is. De én csak akkor javaslom a tárgyak őrizgetését, ha ez a gyerek kifejezett kérése, ha nem kéri, akkor ne erőltessük rá.

- Milyen hatást válthat ki egy gyermekből egy közeli hozzátartozó halála?

- A gyász részeként átélhet szomorúságot, haragot, szorongást a saját és más közeli hozzátartozó halálától, bizonytalanságot a jövőt illetően, felerősödhet az elválástól való félelme, akár testi tünetek is megjelenhetnek: hasfájás, fejfájás vagy bármilyen más fájdalom. A gyerekek visszaeshetnek egy már meghaladott fejlődési szintre, kisebb gyerek módjára kezdenek viselkedni, esetleg bepisilnek, szopni kezdik az ujjukat. Ezek bizonyos fokig teljesen normális érzések, problémát akkor jelentenek, ha túl intenzíven jelennek meg, és túl sokáig állnak fenn.

- Ha megkérdezi, hogy ő maga (és a szülők is) meghal-e, akkor is az igazat mondjuk?

- Igen, erről is az igazat kell mondani a gyereknek, de nem különösebben részletezve, és mindenképpen biztosítva arról, hogy ez nem mostanában fog bekövetkezni. Fontos, hogy a gyerek biztonságban érezze magát és a szüleit, ezt egy stabil kötődés a szülőhöz, és a szülő erejébe, problémamegoldó képességébe vetett hite megalapozza.

- Mit tegyünk, hogy megőrizzük a szeretett személyt emlékezetünkben?

- Beszélgessünk róla, idézzük fel a szép emlékeket, a közösen töltött időket, néha vegyük elő a közös fényképeket. Emlékezzünk meg róla a fontosabb évfordulókon, ünnepeken, de semmiképpen sem jó, ha a mindennapokban jelen van az életünkben, mert ez nehezíti az elengedés, elszakadás folyamatát.

Forrás: www.n-joymagazin.hu

... a reinkarnációról

Azért nem mindegy: megszületünk, élünk, aztán meghalunk, és a világ onnantól nélkülünk megy tovább? Ennyi lett volna? A halállal mindennek vége?
Vagy majd valami rajtunk kívül álló erő eldönti, hol töltjük az örökkévalóságot, de akkor is csak a két véglet jöhet számításba? Esetleg van egy folyamatos létezés, aminek során egyik testből költözünk a másikba, hogy játszhassuk az élet nevű játszmát, és amit egy adott életben teszünk, azt felelősséggel illik tenni, hiszen meghatározza későbbi létünket? Az ókori egyiptomiak szerint például sokezer életen át tanulunk a hibáinkból, mire megértjük, mi végre jöttünk a Földre és megszabadulunk. A jó hír, hogy azt is hozzátették, előbb-utóbb mindenki eljut a fejlődés csúcsára. A rossz hír az, hogy lehetséges, ön még csak az út elején tart...
A reinkarnáció gondolata igen vonzó magyarázat az ember eredetére, a halál utáni kérdésekre és az élet értelmére vonatkozóan. Nemcsak a keleti vallások vagy az ezotéria hívei ismerik el, hanem egyre hétköznapibb fogalommá válik a világ civilizáltabb, tehát szellemiségében elmaradottabb részein is.

Már az ókorban is…

Hogy félreértés ne essék: a reinkarnáció nem egy újkeletű teória, már az ókori Egyiptomban is úgy gondolták, hogy testről testre vándorol a ká, amit ma léleknek nevezhetnénk. Jóval az egyiptomiak előtt pedig ott volt számos primitív törzs, amelyek kifinomult nyelvezet híján egyszerűen csak életnek nevezték azt a valamit, ami az anyagi testből eltávozik, csak hogy egy új testet keltsen életre. Pitagorasz egész pontos leírást adott arról, hogy a lélek halhatatlan és csak bent lakik a testben, ugyanígy Platón is azt vallotta, hogy az ember teljes mértékben szellemi-spirituális lény, aki használja a testeket, ő maga viszont örökkévaló és halhatatlan. Talán meglepő, de a korai kereszténység is 300 évig tanította a reinkarnációt – a Biblia alapján –, amíg Nagy Konstantin által erős római befolyás alá nem került az egyház.

Ki vagyok én?

Az, hogy egy-egy életnek vajon mi a célja, már nem teljesen ugyanúgy vélik a különböző vallások és irányzatok. A buddhizmus szerint nem mi magunk reinkarnálódunk, hanem a karma, ami pedig tetteink összessége és azok következményei magunkra és a világ többi szereplőjére nézve, az élet célja pedig kiszabadulni a születés-élet-halál körforgásból. Szerintük az egyén személyisége szétporlad a halálkor, mintha egy nagy tengerbe kerülne, ahonnan kiválik majd egy új kombináció, és ez indul neki az új életnek.
A nyugati iskolák ezzel szemben azt vallják, hogy a lélek az maga az egyén személyisége, és a testtől különválva foglal el egy új testet, amikor megszületik. A keleti és a nyugati irányzatokban közös nevező az, hogy amit egy élet során teszünk, az befolyással van a következő életünkre: az ártó tettek tesznek bennünket később áldozattá és a jó cselekedetek, optimális döntések lévén kerülhetünk egyre magasabb tudati állapotba.

Tény vagy elmélet?

Az előző életekre rengeteg bizonyíték létezik ugyanúgy, ahogy a másvilág létére is. Akik megjárták a halált, mind ugyanarról az érzésről számolnak be: a – nem véletlenül földöntúlinak nevezett – boldogság, szeretet és végtelen nyugalom vette körül őket. Joggal gondolhatjuk, hogy ilyen az élet test nélkül, ám az eddigi tapasztalatok alapján ebből könyörtelenül ki kell szakadni, és elkezdeni egy újabb „kört” a földön, a fizikai létben.
Hipnotikus transzban különösebb nehézség nélkül érhetünk el korábbi életeket, és bár a módszernek az elmére gyakorolt hatása kissé kártékony, kétségkívül meggyőző, amikor valaki egy abban az életében ismeretlen nyelven kezd el beszélni, továbbá olyan részletekről számol be, amik teljesen illenek az adott korra és földrajzi területre.
A legérdekesebb talán azoknak a kisgyerekeknek az esete, akik néha minden átmenet nélkül elmesélték, hogy hívták őket az ezt megelőző életükben, vagy pontos leírást adnak az utcáról és házról, ahol laktak, de van, aki a régi szüleit szeretné visszakapni, vagy az elsüllyedt hajóját siratja. Elgondolkodtató, hogy számos esetben ellenőrizték a gyerekek által megadott adatokat, és a legtöbb esetben pontos egyezésekre bukkantak. Ennyi véletlen talán elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk rajta: egyszer élünk, de azt aztán rettentő sokáig…

Forrás: www.nana.hu

... a jetiről

A gorillával úgy voltunk az 1800-as években, mint most a jetivel: páran bizonygatták, nem sokan hitték. Pedig lassan már nem az a kérdés, vannak-e jetik, hanem, hogy kik és mik ezek?

Havasi ember, nagyláb, vagy jeti: a világ különböző pontjain felbukkanó, rejtélyes se-ember-se-állat neve. Annyi szemtanú, annyi elbeszélés született már velük kapcsolatban, hogy igen nehéz kétségbe vonni a létezésüket. Nem is beszélve arról, hogy a bolygón szanaszét élő, egymással semmilyen kapcsolatban nem levő, idegen nyelveket nem beszélő emberek kísértetiesen azonos élményekről számoltak be a jetik kapcsán.

Hogy néz ki egy jeti?

Bár az elmondások alapján kissé különböznek a nepáli és az észak-amerikai „fajok”, mindre jellemző, hogy bő két méter magas, testét szőr borítja, bőre sötét, homloka csapott, a kezei hosszúak, nagy szája és lapos orra van, és az emberhez képest igen nagy lába. A hiedelemmel ellentétben a jetik nem vadak, nem támadnak, de ha félnek vagy dühösek lesznek, irdatlan erővel és állati kegyetlenséggel képesek támadni. Ezzel együtt kifejezetten rejtőzködők, és nem hogy nem szeretnek támadni, inkább menekülnek maguk is, ha emberrel találkoznak.

Épp ezért nem nagyon lehet látni őket, ellenben a szaguk messziről érezhető: állítólag borzasztóan büdösek. Bár az elkülönülten vagy fogságban élő állatokra ez nem jellemző, a jetik intelligenciája kifejezetten fejlett, saját nyelvük van, és egyes beszámolók szerint telepatikus képességekkel is rendelkeznek.

Túl sok bizonyíték

Az első, hivatalosnak tekintett bizonyíték 1889-ből származik Waddell őrnagytól, aki soha semmit nem hallott addig a jetikről, ám egy hatalmas lábnyomra bukkant a Himaláján, és azt kezdte el tanulmányozni. Érdekes annak a kínai antropológus professzornak az esete, aki észrevette, hogy a helyiek olyan csontokkal kereskednek, amiket csak ásatások során látott, ezek viszont teljesen frissek voltak. Amint kutatásba fogott, a kormány egyből leállította. Ettől még magán-expedíciót szervezett, aminek tragikus következményei lettek: a jetik feltételezett lakhelyéhez közeli falu lakosságát lemészárolták, a professzort pedig pszichiátriai kényszerkezelésnek vetették alá.

A jeti szőre nem azonosítható
2005-ben az Alberta Egyetem vadongenetikusa, David Coltman analizálta azt a szőrcsomót, ami állítólag egy jetitől származik. Még soha nem fordult elő addig, hogy ne tudtak volna bármit beazonosítani DNS-minta alapján, ugyanakkor ez a szőrzet semmilyen ma ismert állathoz, fajhoz nem tartozott.

A legtöbb mítosz és monda az amerikai indián őslakosok és a Himalája környékén élő nepáliak körében
született. Tőlük származik rengeteg elbeszélés a jetikről, de ezen kívül megdönthetetlen bizonyítékokat találunk náluk: a jeti és az ember közös gyerekének csontjait, élő unokáit. Önmagában az a tény, hogy a Grúziában, fogságban él Zana nevű nőstény jetinek, és a Scanicumnak nevezett, az őslakos indiánok közelében élt hímnek is lettek utódai, már igazolja: nem egyszerűen egy állatról van szó. Kifejezetten emberszerűek, épp csak másért, máshogy léteznek közöttünk.

A jeti, mint magasabb intelligencia

Bár a tudósok szeretik egy újabb fajta, eddig fel nem fedezett emberszabású majomnak titulálni a jetiket, az ennél sokkal drasztikusabb, a másik végletre hajazó elméletek igen csak elgondolkodtatóak. Többen állítják, a jetiknek nagyon fejlett mentális képességeik vannak. Képesek telepátiával kommunikálni, érzéseket „üzenni” különböző képeken, rezgéseken keresztül. Egyik pillanatról a másikra eltűntetik a testüket, és ugyanígy képesek megjelenni is – ezért fordulhat elő, hogy a lábnyomok sokszor egy kisebb szikla alól indulnak, vagy véget érnek a nagy semmiben, így nem lehet a lakhelyüket lekövetni. Ezt megerősítik indiai őslakosok, fehér amerikaiak, és a nepáli szemtanúk is.

Khat Hansen, egy ma is élő indián léleklátó saját tapasztalatiról számol be több interjúban. Kislány korától áll kapcsolatban egy jetivel, de többel is találkozott már Ki’ho’sa – így nevezi ezt az élőlényt - családjából. „Ő egy lélek, aki képes fizikai testet ölteni. Ez egyszerűen annyit jelent, hogy ő egy olyan teremtmény, akinek bejárása van ebbe a világba. Tetszése szerint jön és megy, akkor hagyja el ezt a síkot, amikor csak akarja. Nem korlátozódik a létezése az itteni életre, mint nekünk. Más adottságai vannak, mint nekünk, és használja is ezeket” – mondja Khat, aki rengeteg dolgot mesél arról, hogyan élnek, hogyan működnek a jetik.

Ha ez valóban így van, talán azok az elméletek sem meglepőek, akik egyenesen földönkívülinek tartják a jetiket. Van, aki úgy gondolja, a jeti egy kísérleti darab: a földi életre való alkalmasságát vizsgálták, majd szépen idetették az embert – csökkentett üzemmódban. Bármi is az igazság, valaki szólhatna nekik, hogy a fizimiskájuk kissé idejétmúlt. Bár ki tudja, talán azok az idegenek, akiknek nem ilyen retró a külsejük, fel sem tűnnek. Pedig biztos vannak páran…

Forrás: www.nana.hu