... az őszinteségről

Naponta komoly erőfeszítéseket teszünk azért, hogy különösebb zökkenők nélkül illeszkedjünk be a munkahelyi, a baráti, vagy akár a családi közösségbe. Szerepeket játszunk, játszmákat vívunk, nem mutatjuk ki a valódi érzelmeinket, de ne kerülgessük a szót: gyakran hazudunk. Harcmodor-e az őszintétlenség, vagy inkább gyávaság? Szakértőket kérdeztünk. 

„Az, hogy milyen egy ember személyisége egyben azt is jelzi, milyen a viszonya másokhoz: s ez a meghatározó stratégiai elem a társas kapcsolatok terén. A jól alkalmazkodó emberek sokszor úgy érik el céljaikat, hogy közben nem keverednek fölösleges vitákba, amiket – szerintem – igenis kerülni kell” – véli Szendi Gábor pszichológus. Majd folytatja: az őszinteség nem lehet öncélú és önmagában nem is érték. Attól, mert valaki azt mondja magáról, hogy ő mindig őszintén megmondja a véleményét, még nem példamutató és követésre méltó személyiség. Az őszinteség lehet hatékony kommunikáció megfelelő keretek közt, lehet bátor kiállás valamilyen ügyben, de lehet öncélú hősködés is. Olyan konfliktusokat kell felvállalni, amelyek nem haladják meg erőnket, vagy a helytállásunknak önmagán túlmutató jelentése van. Csak egy példa: Oscar Wilde börtönben került, mert büszkén és értelmetlenül felvállalta homoszexualitását. Ennek a 19. század közepén semmi értelme nem volt. S bár ma sem könnyű felvállalni a másságot, de manapság egy ilyen kijelentésnek, őszinte vallomásnak igenis célja van, mert ez is hozzátartozik a másság társadalmi elfogadtatásához. Tehát az őszinteségnek is meg van a maga helye és ideje. Ugyanakkor nem lehet és nem is szabad egy életet hazugságokra építeni – súlyosan eltorzult személyiségű embereknél fordulhat ez elő  –, hiszen a folyamatos megfelelni vágyás sem vezet sehova.

A lélekgyógyász szerint mivel az őszinteséget funkcionálisan kell értelmezni, nem pedig abszolút értéknek tekinteni, ezért az elhallgatás sem tekinthető feltétlenül hazugágnak. Kiváló példa erre: a bíróságon senki nem köteles maga ellen vallani. Az információ hatalom, és bizony jogunk van bizonyos információkat visszatartani, ha azok feltárása sértené érdekeinket. "Természetesen a kérdés bonyolult, hiszen azzal is számolnunk kell, hogyan ítélnék meg mások azt, ha napvilágra kerülne az elhallgatott tény. Ha például egy pénztáros véletlenül többet ad vissza, s ennek elhallgatása megkárosítja őt, etikátlan, ha nem szólunk, már amennyiben észrevesszük a tévedést. De ha véletlenül átmegyünk a piroson és a rendőr éppen félrenéz, ne tolassunk vissza szólni neki, hogy éppen szabályt szegtünk" – említ hétköznapi példákat Szendi.

Kegyes hazugságok?

Időnként nem csak az elhallgatásra, hanem a kegyes hazugságra is szükség lehet: ez utóbbiakat tulajdonképpen a kultúra „írja elő”, s ezért szinte kötelező érvényűek. Vannak az életben olyan helyzetek, amikor azért hallgatunk egy információt, mert a másik ember nem viselné el azt. „Ilyen lehet egy halálos diagnózis közlése a beteggel, aminek elmondása azért óriási felelősség, mert a diagnózis ismerete is sokat ronthat az adott ember állapotán, aki emiatt fel is adhatja az életéért való küzdelmet, és valóban elszáll minden esélye a javulásra" - vélekedik a pszichológus, aki más példákat is említ. "Ha meglátjuk például a barátnőnk férjét egy idegen nővel csókolózni, erősen gondolkodjunk el azon, érdemes-e ezt az információt az érintettel megosztani? S ha már a párkapcsolatoknál tartunk: a legőszintébb együttélésben is vannak olyan apróbb-nagyobb titkok, amiket nem lehet és nem is kell a másikkal megbeszélni. Ha ezeket is megosztanánk a másikkal az sokszor nem építené, hanem rombolná a kapcsolatot.”
Ez a véleménye Rusz Edit szexuálpszichológusnak is, aki azt mondja egyáltalán nem híve a párok közötti teljes őszinteségnek. „Az a tapasztalatom, hogy még mélyebbé válhat két ember között egy-egy párkapcsolati gond, ha sokat és őszintén beszélnek róla, hiszen ilyenkor még inkább figyelnek rá. Megoldást viszont sokszor nem találnak a problémára, így aztán csak őrlődnek." Mint mondja, ördögi kör alakulhat ki: a férfi még inkább úgy érzi, már nem elég jó az ágyban, a nő meg úgy, hogy nem elég szép és kívánatos. Az őszinteség itt sokszor nem segít. Ilyenkor kell szakember segítségét kérni, mert azzal, hogy a problémánkat áthelyezzük egy kívülállóra, az már önmagában is felszabadító érzés. Rusz szerint egy hozzáértő idegen sok olyan dolgot vesz észre, ami az érintetteknek nem egyértelmű, vagy éppen már észre sem veszik.
Szendi Gábor a párkapcsolatokban a másikkal szembeni korrektséget tartja igazán fontosnak. Ebbe a kategóriába tartozik, ha a másikkal becsületesek vagyunk, ha nem csaljuk meg őt, de az már nem sorolható ide, ha az őszinteség jegyében folyton az orra alá dörgölünk olyan megmásíthatatlan, nekünk nem tetsző tényeket – testi adottságok, szokások – amikkel már a kapcsolat kezdetén is tisztában voltunk, s így fogadtuk el a másikat.
S hogy van-e valamilyen technikája a nem sértő, de őszinte vélemény elmondásának? A szakember szerint az önérvényesítő kommunikációban nem azt mondjuk, hogy „ez nem így van”, vagy azt, hogy „hazudsz”, hanem fogalmazunk inkább úgy, hogy „én másként látom”. Aki morális fensőbbségét akarja demonstrálni a másik leleplezésével, az esetleg indokolatlanul megsért vagy meggyanúsít másokat. Önmagában ne a másik leleplezése legyen a cél: nem szerencsés mindig rámutatni valakinek a tévedésére, hazugságára. Ha valaki nem mond igazat, mindig mérlegelni kell, miért teszi: lehet, hogy csak a megfelelő időpontra vár, hogy elmondhassa az igazságot. Egyszóval: figyeljünk arra, mit is nevezünk hazugságnak.

Forrás: medizona.hu