Egy gyermek, amikor megszületik, beleszületik egy családba, egy szűkebb vagy tágabb közösségbe. Növekszik, cseperedik, nevelődik, magáévá teszi, beleépül énjébe az is, amit a szülők, az óvoda, az iskola szeretne, de az is a viselkedési és a személyisége repertoárjába kerül, amit nem fogadunk mindig tetszéssel és örömmel. De hogyan, miként „neveljük” gyermekeinket?
Ahhoz, hogy a nevelésről beszélhessünk, lássuk, hogyan határozza meg ezt a fogalmat a szakirodalom. Egyik helyen azt olvastam, hogy a nevelés a társadalom által meghatározott nevelési célnak megfelelő tudatos, szervezett tevékenység. A nevelés fejlesztő hatású, mert a fiatalt egy alacsonyabb neveltségi szintről kívánja egy magasabbra emelni. A nevelés mint fejlesztő tevékenység a gyermekben levő jóra, a benne rejlő pozitív tulajdonságokra épít, azok kibontakozását, alakítását célozza. Magában foglalja az átnevelést is – a káros tulajdonságok megváltoztatását. A nevelési folyamatban a szülő, a pedagógus vezet, ő ébreszti fel a fiatal együttműködési kedvét, aktivitását. Azt is mondhatjuk a nevelési folyamatról, hogy ez az, amikor a gyermek útravalót gyűjt a felnőtt élethez: megtanul szeretni, örülni, ragaszkodni, együtt érezni, beletanul az emberi viselkedés követelményeibe, szabályaiba, és kitörölhetetlenül belevési a szülei, a családja és a személyes környezete, az iskola, az óvoda, a barátok által nyújtott viselkedési mintákat. Hosszú és nehéz út vezet mindannyiunkat a felnőtté válásig, és ezt sosem tesszük meg egyedül, társakra van szükségünk. A társas kapcsolat a létünk forrása, feltétele, szükséglete, egyfajta katalizátora is. A társas kapcsolat egyaránt hat az emberi személyiségre, a biológiai és lelkiállapotára, és arra is, hogy milyen „társasszintek” alakulnak ki, kovácsolódnak egységgé. Tulajdonképpen a belső lelki rendszerünket a külső, társas közvetítésű mintából építjük fel.
A társas kapcsolat nagyjából mindenki számára előbb az anyával, a családban kezdődik. A szocializációs folyamat gyermekkori szakasza lényegében a családban zajlik. A család a legelső (érzelmileg is), az ember élete végéig a legjelentősebb közösség, amely bevezet bennünket a társas viselkedés és tevékenység szokásrendszerébe. A családban tesszük meg az első lépéseket a másik felé. Itt kell kiemelnünk a szülő-gyermek kapcsolatot, ezen belül pedig a legeslegfontosabbat – az anya-gyermek kapcsolatot. Ezen a kapcsolaton áll vagy bukik az ember majdnem komplett fejlődése. Az anya-gyermek kapcsolat által nyújtott biztonság, szeretet, elfogadás, védelem, annak hiánya vagy fogyatékossága a gyermek fejlődő lelki rendszerét alapozza meg, és ha valami az alapjaiban károsodott, hiányzik, összeomlik a „személyiség-építmény” is, mint egy homokvár. Ha a gyermek fejlődésében váratlan fordulatok, szokatlan vagy ijesztő magatartás, fejlődési visszaesés vagy ugrás következik be, sokszor nem is értjük, mi történt, és megpróbálunk valamilyen elfogadható, konkrét okot keresni magyarázatul. Pl. azért ideges, mert ilyen gyenge idegrendszerrel született; azért esett vissza a tanulásban, mert hanyag és lusta; olyan utálatos, mint az apja, anyja; azért figyelmetlen, mert máson jár az esze stb. Vagy megjegyezzük, ha nagyon nyugtalanító a gyermek viselkedése, hogy biztosan örökölte!
A megzavart, hibás, alkalmazkodni képtelen viselkedésnek, a gyermek adott magatartásának története van, nem korlátozhatjuk egy vagy néhány kiváltó okra. A magatartási zavarokat, az ideges tüneteket, feszültségeket, szorongásokat, jellemtelenséget, érzelmi kiegyensúlyozottságot, illetve ennek hiányát ugyanúgy a személyiség egész fejlődéstörténete határozza meg, mint az elért eredményeket vagy a nevelési sikereket. A szokatlan, érthetetlen, rossz magatartás okait a gyermek egyedi élettörténetében, családi világának sajátosságaiban, a szüleihez, testvéreihez, a személyes környezetéhez való viszonyában, a családi világ sajátosságaiban kell keresni. Nem kenhetünk mindent a génekre és az öröklődésre, mert a végleges „eredményre” ugyanúgy hatással van a környezet is, a nevelő hatások, amelyek érik az egyént. Így a nevelőmunka értéke és felelőssége is megsokszorozódik. De nem szabad kihagyni az egyén aktivitását, azt a tevékenységet, amit kifejt a fejlődése közben.
A szülők – és környezet többi személye is – egész személyiségükkel, valójukkal szerepelnek a gyermek életében, értékeket közvetítenek magatartásukkal, minősítéseikkel, amit a gyermekek utánzás, mintakövetés, azonosulás útján tesznek magukévá. Ezen tanulási formák alapját pedig az érzelmi kötődés képezi. Az azonosulás során akaratlanul, spontán, mintakövető folyamaton keresztül veszi át az érzelmileg jelentős személyek viselkedésmódját, elvárásait, tulajdonságait, értékrendszerét.
A szülők viselkedése a modell, és nemegyszer megtörténik, hogy a modell viselkedése megsemmisíti a szóban adott utasítás tartalmát és várt eredményét. Pl. ha a szülő veréssel bünteti gyermekét, hogy megtanulja, hogy másokat ne bántalmazzon. Itt a gyermek a szülő viselkedéséből egy újabb agresszív magatartásformát tanul meg, hogy csak az erősebb üthet. Ilyen módon önkéntelenül, a szülői modellt megfigyelve tanulunk meg érzelmi viszonyulást, például félelmet. Az anyu fél a póktól, a gyermek is fél a póktól.
A tartós, állandósult tulajdonságok kialakításában, mint amilyenek a gyermeki személyiség és a jellem, meghatározó és döntő szerepe van a gyermeknek nyújtott példának. Ez a példa, a modell jelentősebb a szóbeli utasításnál. A példa az eleven, emberformáló erő. Nemhiába szól a bölcs gondolat így: „Magad légy olyan, mint amilyenné fiadat tenni szeretnéd.” (Deák Ferenc)
Ne feledjék, a gyermeknevelésben fontos a szándék, de igazából nem a tudatos szóbeli ráhatás manőverei határozzák meg elsődlegesen a jellem fejlődését, hanem a szülők, később a „tekintély-személyek” eleven folyamata, a látható, a bevéshető minta a meghatározó. Fontos, hogy utasításaink és viselkedésünk megegyezzenek, akkor kellően támogatják azt, amit általában szóban mondogatunk, hogy mit szabad és mit nem.
Ne feledjük azt se, hogy a gyermek nem csak a jót követi, utánozza; sokkal gyakrabban szembesülünk azzal, hogy a helytelen cselekedetek, viselkedési formák is belekerülnek a magatartásába. Így is elkezdhet a gyermek gorombáskodni, féktelenül viselkedni, dohányozni, stb., mert ezt látja maga körül, hogy a felnőtt magatartása ellentmond szavainak, hisz mást követel gyermekétől, mint önmagától.
Az, hogy milyen mértékben utánozza, követi a gyermek a felnőtt példáját, attól függ, hogy mennyire kötődik hozzá érzelmileg, hogy van-e tekintélye a gyermek előtt. Tekintélyre pedig akkor tehetünk szert, ha következetesek vagyunk viselkedésünkben, elvárásainkban, ígéreteink betartásában. Legyünk következetesek a követeléseinkben, a korlátozásainkban, a szeretetünkben, a büntetésben, a jutalmazásban.
BORI Mária pszichológus
Forrás: www. magyarszo.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése