A szülő természeténél fogva háborodik fel, ha gyermekéről mocskolódó szavakat, vagy éppen csorgó nyálú kamaszok (helyesírási hibáktól hemzsegő) lelkendező sorait olvassa. Ez még akkor is igaz lenne, ha az a gyermek önként, s dalolva adná fotóját ahhoz, hogy eljátszhassa a céltábla szerepét. Itt azonban nem erről van szó.
Induljunk ki egy olyan világból, ahol az internetes közösségi oldalakon keresnek „masszázs” céljából fiatal hölgyeket, vagy ahol belvárosi kávézóban szervez munkatársakat maga köré az üzletasszony, vagyis hát prostituáltakat a madame – minden gátlás és titkolózás nélkül. Ha elfogadjuk a tényt, hogy ez van (Azért ettől Isten őrizz!), könnyebb megérteni, mi is ez az egész.
A minősíthetetlen portál receptje egyszerű: gátlástalanul emeljük ki az általunk pellengérre szánt áldozat fotóját egy internetes közösségi oldalról, önhatalmúlag állítsuk ki a saját oldalunkon, majd – mert ma már minden nyilvános – röhögjünk rajta, s adjunk terepet azoknak, akik mocskolhatják. Olyan kommentekkel, amelyeket most nem szívesen idéznék. A középkori karneváli kultúra altesti humora tér vissza XXI. századi köntösben? Dobáljuk meg a púpost, szörnyülködjünk a szakállas nő látványán? Vagy egyszerűen csak kódolva van bennünk, magyarokban a rosszindulat? Mindkét állításban lehet igazság, s mindkettővel kellene már kezdenünk valamit. De hogyan?
Volt idő, hogy el kellett játszanom az erénycsősz szerepét. Akkor és ott (kamaszokat oktatva, nevelve) komolyan is gondoltam a dolgot, még akkor is, ha tudtam: a világ változik, és teljesen mindegy, hogy ez jó, vagy rossz. Megértettem, hogy mindig ez a bizonyos MÁS van, ebből kell kihoznunk a legtöbbet. Szóval akkor nem szaggatjuk szét a világhálót, mert nem tudjuk, és nem is lenne okos dolog. Túlságosan is nagyszerű találmány. Tiltsuk el a sokak által Antikrisztusnak kikiáltott számítógéptől a gyerekeket? Olvasson, sportoljon, tanuljon inkább, s ha megunja, beszélgessünk vele. Na, nem, ez sem egészen jó. Egyrészt nincs értelme szembe menni a világgal, másrészt nincs is erre időnk, mert (és az elkövetkezőket egy szuszra) dolgozunk, mint az állat, és csak érte, és nem igaz, hogy nem érti meg a büdös kölke, hogy olyan fáradtak vagyunk, hogy csak bambulni van erőnk, kifelé a fejünkből, de neki majd jobb lesz, csak most hagyjon békén. Persze neki nem kell kétszer mondani: irány a virtuális tér, ami színes, izgalmas, mondjuk nem olyan szagos, mint az igazi, de mégiscsak maga az élet. Kérdezek-válaszol, megosztja-megosztom, megmutatja-megmutatom. Egyszerű, gyors, és csak a korom miatt teszem hozzá a jelzőt, hogy majdnem igazi.
Mert neki az az igazi, ezért azt az életét KELL megismernünk, arról az életéről KELL vele beszélgetnünk, mert akár hisszük, akár nem, a felmérések szerint a fiatalkorúak legalább háromnegyede vágyik arra, hogy megmutassa szüleinek az internetes profilját. Legtöbbször azonban nincs kinek, és nincs mikor.
Mindez persze alapvető fontossága mellet is csak részmegoldás, és nem menti fel fotókkal visszaélő oldal üzemeltetőit. Nem jogvégzett emberként – azon túl, hogy elítélem a lelkiismeretlen önzést – internetes bűncselekménynek gondolom a tevékenységüket. Tudom, nehéz egy (valószínűsíthetően) amerikai szerverről működő oldalt utolérni, de nagyon sajnálom, hogy a jog intézménye egyelőre nem igazán tud mit kezdeni a jelenséggel. Ideje volna már!
A minősíthetetlen portál receptje egyszerű: gátlástalanul emeljük ki az általunk pellengérre szánt áldozat fotóját egy internetes közösségi oldalról, önhatalmúlag állítsuk ki a saját oldalunkon, majd – mert ma már minden nyilvános – röhögjünk rajta, s adjunk terepet azoknak, akik mocskolhatják. Olyan kommentekkel, amelyeket most nem szívesen idéznék. A középkori karneváli kultúra altesti humora tér vissza XXI. századi köntösben? Dobáljuk meg a púpost, szörnyülködjünk a szakállas nő látványán? Vagy egyszerűen csak kódolva van bennünk, magyarokban a rosszindulat? Mindkét állításban lehet igazság, s mindkettővel kellene már kezdenünk valamit. De hogyan?
Volt idő, hogy el kellett játszanom az erénycsősz szerepét. Akkor és ott (kamaszokat oktatva, nevelve) komolyan is gondoltam a dolgot, még akkor is, ha tudtam: a világ változik, és teljesen mindegy, hogy ez jó, vagy rossz. Megértettem, hogy mindig ez a bizonyos MÁS van, ebből kell kihoznunk a legtöbbet. Szóval akkor nem szaggatjuk szét a világhálót, mert nem tudjuk, és nem is lenne okos dolog. Túlságosan is nagyszerű találmány. Tiltsuk el a sokak által Antikrisztusnak kikiáltott számítógéptől a gyerekeket? Olvasson, sportoljon, tanuljon inkább, s ha megunja, beszélgessünk vele. Na, nem, ez sem egészen jó. Egyrészt nincs értelme szembe menni a világgal, másrészt nincs is erre időnk, mert (és az elkövetkezőket egy szuszra) dolgozunk, mint az állat, és csak érte, és nem igaz, hogy nem érti meg a büdös kölke, hogy olyan fáradtak vagyunk, hogy csak bambulni van erőnk, kifelé a fejünkből, de neki majd jobb lesz, csak most hagyjon békén. Persze neki nem kell kétszer mondani: irány a virtuális tér, ami színes, izgalmas, mondjuk nem olyan szagos, mint az igazi, de mégiscsak maga az élet. Kérdezek-válaszol, megosztja-megosztom, megmutatja-megmutatom. Egyszerű, gyors, és csak a korom miatt teszem hozzá a jelzőt, hogy majdnem igazi.
Mert neki az az igazi, ezért azt az életét KELL megismernünk, arról az életéről KELL vele beszélgetnünk, mert akár hisszük, akár nem, a felmérések szerint a fiatalkorúak legalább háromnegyede vágyik arra, hogy megmutassa szüleinek az internetes profilját. Legtöbbször azonban nincs kinek, és nincs mikor.
Mindez persze alapvető fontossága mellet is csak részmegoldás, és nem menti fel fotókkal visszaélő oldal üzemeltetőit. Nem jogvégzett emberként – azon túl, hogy elítélem a lelkiismeretlen önzést – internetes bűncselekménynek gondolom a tevékenységüket. Tudom, nehéz egy (valószínűsíthetően) amerikai szerverről működő oldalt utolérni, de nagyon sajnálom, hogy a jog intézménye egyelőre nem igazán tud mit kezdeni a jelenséggel. Ideje volna már!
Forrás: www.nana.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése