Húsvéti szokások

Húsvétkor véget ér a negyven napos böjt: másnap sonka, tojás, torma és kalács kerül az ünnepi asztalra. Utánajártunk, ki kaphat piros tojást, mit jelent a Júdás-verés és milyen húsvéti üzeneteken kell majd nevetnünk.

„Ötven éve még nem volt divat pénzt adni a locsolásért. Húsvét hétfőn vizet öntöttünk a lányokra – kútvizet, nem pacsulit –, volt is nagy sikongatás, nyakba vele, hadd csurogjon” – meséli nevetve a ma már nyugdíjas Pista bácsi, aki egy dunántúli kis faluból származik, ám tanulmányai miatt legénykorában arra kényszerült, hogy felköltözzön a fővárosba. A locsolásért, vagy ha úgy tetszik, a húsvéti hidegzuhanyért – ami márciusban ritkán lehetett üdítő élmény – akkoriban igazi, kézzel festett és díszített hímes tojás járt.

„A locsolkodás az egyik legjellemzőbb húsvéti szokás. Régen is így volt, ma is így van” – mondja Koltay Erika néprajzkutató, a Néprajzi Múzeum munkatársa, több lehetséges magyarázatot is felhozva a vizes mulatság eredetét illetően. A profán magyarázat egyszerű: azért locsolják meg a lányokat, hogy egészségesek és termékenyek legyenek – az eláztatott ruha nem lehet probléma. Mások egy bibliai történetet vesznek alapul: eszerint, amikor Jeruzsálemben híre ment Jézus feltámadásának, nagy tömeg gyűlt össze, amelyet vizet locsolva próbáltak feloszlatni.

Időközben a húsvéti locsolkodás – egészségkímélő és energiatakarékos – kölnivizes öntözéssé szelidült. Ahogy a régi, rímes locsolóverseket is háttérbe szorították a vicces – vagy annak szánt –, pajzán, olykor obszcén költemények. Hol van már a szemérmes és unalomig ismételt „Zöld erdőben jártam, Kék ibolyát láttam, El akart hervadni, Szabad-e locsolni” versike? Vagy a kedves, bohókás népdal: „Ma jöttem egy tojásért, Holnap jövök leányért. Ha nem adnak tojáskát, Ülűvigye tyúkocskát!”. Kaphatunk helyette sms-ben „Piros golyó, kék golyó, meglocsollak vén lotyó”-t, vagy jöhet a „Falu végén kanális, meglocsollak Téged is meg Anyád is!” Aki még ettől sem retten meg, bizonyára jót derül a Zöld erdőben-átköltésen, ami így szól: „Zöld erdõben jártam véled, Kezem erre-arra téved, Úgy éreztem, nem vagy nedves, Meglocsolhatlak-e kedves?” A válasz most maradjon függőben.

A húsvéti népszokások, hagyományok néhány kivétellel – mint a már említett locsolkodás – a falvakban is egyre inkább háttérbe szorulnak, átalakulnak. A néprajzkutatók szerint ez a fiatalok városba költözése mellett az idő múlásával magyarázható. „Máig él a barkaszentelés, ami több évtizede még az egész országban elterjedt szokás volt a katolikusok körében. Mára főleg az idősebb generáció tagjai őrzik a hagyományt” – meséli Koltay Erika.

Virágvasárnap reggel a hívők frissen metszett barkaágat visznek a templomba, hogy a pap megszentelhesse. Ez a szokás bibliai történeten alapul: a Lázár feltámasztása után Jeruzsálembe bevonuló Jézust a nép pálmaággal fogadta. A szentelt barkának később is hasznát vették: falun néhol az ereszbe tűzték, mert azt tartották, hogy így nem érheti villámcsapás a házat. Emellett „gyógyszerként” is használták: a hiedelem szerint hideglelés – láz – vagy torokfájás ellen elég volt lenyelni egy szem szentelt barkát.

Régen az asszonyok a húsvéti misére kosarukban vitték a sonkát, tojást, tormát, kalácsot, hogy miután a pap megszentelte az étkeket, ezekből egyenek aznap először. A sonka, tojás – mint az élet, újjászületés szimbóluma –, torma, kalács ma is felkerül az ünnepi asztalra, ám még a falvakban is csak kevesen szenteltetik meg ezeket.

Forrás: hvg.hu